2. Fejezet

Oda értem, leparkoltam és kopogtam.

-       Egy perc! – Halottam az ajtó mögül egy kellemesen lágy és selymes női hangot. – Egy perc, egy perc és itt is vagyunk! – Nyitotta ki az ajtót, egy kb. 160 centiméteres, barna, enyhén hullámos, fokozatos hajúra vágott lány, aki szerintem lehetett, úgy 20-22 éves, karján Luxszal.

-       Harry bácsi! – A lány letette a földre így oda tudott hozzám szaladni, azokon az apró kis lábain.

-       Szevasz, nagylány! Hogy vagy? Minden rendben?

-       Igen, hogyne! Belle-lell épp sétálni akartunk menni a parkba. Jössz?

-       Aha, hát persze!

-       Oké! – Biccentett egyet a szőke kis fejével. Leraktam és már szaladt is összerakni, hogy mit szeretne vinni. Most a lány, Belle felé fordultam.

-       Helló, Harry Styles. –Nyújtottam a kezem.

-       Belle Wright. Nagyon örvendek. – Rázott kezet velem.

-       Én úgy szintén.

-       Akkor eljössz velünk a parkba sétálni?

-       Igen, persze ki nem hagynám! – Mosolyogtam rá kedvesen. Viszonozta a mosolyom. Tetszett, hogy nem kezdett el sikítozni, mint a vele egy korú lányok többsége, ha meglát. És egész kedvesnek látszott, úgy tűnt Lux is kedveli. Így hát elindultunk sétálni. Volt a közelben egy park, oda mentünk. Luxnak ott van a kedvenc játszótere. Ahogy oda értünk már szaladt is játszani a többi gyerekkel. Mi pedig leültünk egy padra és onnan figyeltük minden egyes lépését.

-       Eddig, nem akartam felhozni, de te vagy a One Direction-ben nem? – Nézett rám félre döntött fejjel.

-       De, én vagyok.

-       Aha, bírom a zenéteket.

-       Köszi. – Röhögtem el magam ezen az abszurd szituáción. – Amúgy még diák vagy?

-       Igen, az egyik egyetemen tanulok itt Londonban. Ez a második évem.

-       Akkor te most…

-       21 éves vagyok. Még két év vagy három, ha meghosszabbítom és akkor egy kis időre felfüggeszthetem a tanulást.

-       Az jó. Emlékszem, amikor gimis voltam én is gondolkodtam, hogy hova menjek tovább, vagy, hogy mégis mi szeretnék lenni. De jött a banda. És igazából nem bántam meg, hogy nem kellett elvégeznem a sulit. – Mosolyogtam rá mire felnevetett.

-       És néha nem vágysz arra, hogy csak egy kis időre, de normális életed legyen? Úgy értem lesifotósok és fellépések nélkül. Csak mert én sosem voltam még híres és nem tudom milyen érzés lehet, úgymond nem átlagos életet élni.

-       Hát, tudod… néha… néha elegem van mindenből, és azt kívánom, bárcsak olyan életet élhetnék, mint te. De aztán eszembe jut az a másik négy lökött srác és újra csak arra vágyom, hogy a színpadon vagy a stúdióban lehessek velük.

-       Aha… - Most elfordította a fejét, és a gyerekeket nézte. Én az arcát vizslattam, a tekintetét. Mindent összegezve széplány volt. – Lux! Te jóságos ég! – Pattant fel egyből a padról. A szememmel Luxot kerestem és meg is találtam, ahogy a kavicsos földön fekszik és sír. Felhorzsolta a térdét, és kicsit vérzett is neki. Gyorsan oda mentem.

-       Jól van semmi baj! Gyere, szépen fel tudsz állni?

-       Nem! Nagyon fáj! – Bömbölt tovább.

-       Na, jól van, gyere, te kis lurkó! – Azzal felemeltem és az ölemben vittem tovább. – Látod? Így jár az, aki ész nélkül rohangál a kavicsos úton.

-       Most, hova megyünk? – Kérdezte még mindig szipogva.

-       Haza. El kell látni a hadisérülésed. – Kacsintottam rá.

-       És mi lesz a fagyival? – Görbült újra sírásra a szája.

-       Ne aggódj, van otthon! – Válaszolt neki Belle. Hamar haza értünk. Luxot a konyhapultra ültettem. Belle elővette az elsősegélyes dobozt. Először lefertőtlenítettük a sebet majd raktunk rá egy sebtapaszt.

-       Így ni, már mehetsz is játszani! Tessék itt a fagyid. – Nyomtam egy puszit a fejére.

-       Köszi, Harry bácsi! – És kiszaladt az udvarra játszani. Töltöttem egy kis baracklét magamnak és Belle-nek.

-       Köszönöm.

-       Nincs mit. –Feleltem mosolyogva.

Belle szemszögéből:

Töltött nekem egy pohár baracklevet, de miután megköszöntem pár perc múlva kiesett a pohár a kezemből, megszédültem.

-       Belle! Jól vagy? – Nézett rám azokkal a nagy zöld íriszeivel. Szemében őszinte aggódást véltem felfedezni, amivel meglepett, mert szinte még egy napja sem ismertük egymást.

-       Igen, persze csak megszédültem… de már jobb. – Próbáltam rá mosolyogni, hogy ezzel is bizonyítsam jobban létemet. Leguggolt és elkezdte összeszedni az üvegdarabokat.

-       Jaj, hagyd, csak majd összeszedem én!

-        Nem kell, megcsinálom. Jobb lenne, ha most inkább lefeküdnél egy kicsit pihenni.

-       Nem, nem kell. – Én is leguggoltam, hogy segítsek neki, de egy üvegszilánk megvágta a kezemet, mire felszisszentem.

-       Megvágtad magad? Hadd nézzem. – Megfogta a kezem. A bőre puha volt és meleg. A kezem a csap alá tette és engedett rá egy kis langyos vizet, hogy lemossa róla a vért. Majd fogott egy sebtapaszt és ráragasztotta. Közben a szívem a torkomban dobogott. Úgy éreztem teljesen bele zúgtam. Igaz, hogy alig ismertem, de a hangja, az illata, a haja minden megőrjített benne.

-       Kész. – Suttogta, de a kezemet nem engedte el. Felnéztem rá. A tekintetét az enyémbe fúrta. Lassan közelebb hajolt, az ajkaink súrolták egymást, megcsókolt. Finoman lágyan, ráérősen csókolt. Melegség áradt szét a testemben, már el is felejtettem, hogy mi történt a kezemmel. Közelebb húzott magához, szorosan tartott a derekamnál. Megszakította a csókot, és mélyen a szemembe nézett. Adtam neki egy szájra puszit, majd gyorsan elhúzódtam tőle, mert lépteket hallottam. Lux tipegett be.

-       Harry bácsi! Ugye, maradsz vacsorára? – Harry rám nézett mintha csak a jóváhagyásomat várná, ezért egy aprót biccentettem.

-       Igen, persze!

-       Hurrá! És mi lesz a vacsi? – Fordult felém. Leguggoltam hozzá, és a karjaimba vontam.

-       Nem tudom. Mit szeretnél?

-       Hm… legyen, mondjuk… rántott hús!

-       Oké, akkor az lesz. – Elengedtem, had szaladjon vissza játszani. Harryre néztem.

-       Akarsz segíteni?

-       Nekem megtiszteltetés. – És meghajolt a konyha közepén.