1. Fejezet

Harry szemszögéből:

Reggel van. Bár még nem nyitottam ki a szemem, érzem a napsugarak melegét a bőrömön. Lassan magamhoz térek a kábulásból és körbe nézek a szobában. Pucéran fekszem az ágyban, a lepedő gyűrött. Hú, micsoda éjszaka lehetett. A lány eltűnt. Bár miért is csodálkozom? Eleve tisztáztam vele még a legelején, amikor vadul a falnak döntöttem, hogy csak egy éjszakás kaland lesz, reggel pedig ne is lássam. Betartotta a szavát. De mi is ébresztett fel? Ja, igen. A telefon. Az éjjeli szekrényen van, oda nyúlok érte. Egy nem fogadott hívás: Anya. Hát persze. Na, jó visszahívom. Csak a harmadik csengés után vette fel.

-       Drágám! Már ébren vagy?

-       Igen, persze anya.

-       Képzelem hallom a hangodon… na, mindegy.  Azért kerestelek, mert nem lenne kedved ma velem ebédelni?

-       De, persze ez nagyszerű ötlet! – Bakker hol lehet a bokszerem?

-       Oké, akkor a szokásos helyen, délben találkozunk!

-       Á, megvan! – Rendben anya! Puszi, szeretlek, szia! – És letettem a telefont, majd újonnan megkerült bokszerem-felvettem. A ruhás szekrényhez léptem. Mit vegyek fel? Nézzük csak… legyen, mondjuk egy ing… igen ez jó lesz! Öltöttem magamra egy egyszerű fehér inget, amit csak félig gomboltam be. Ez általában bejön a csajoknak. Egy fekete farmer, pénztárca a farzsebbe, fekete napszemüveg és az elmaradhatatlan kalapom. Kész voltam. A hajam lusta voltam átfésülni, elvégre csak egy ebédről volt szó anyámmal. Bepattantam a Range Roverembe és már indultam is. Út közben a rádiót hallgattam és dudorásztam az éppen aktuális slágereket. Az étterem ahová tartottam, egy egyszerű, hagyományos angol étterem volt. A családdal mindig ott szoktunk étkezni, ha valami nagy esemény után voltunk és ünnepeltünk. Anya delet mondott. Basszus rá se néztem az órámra. Egy óra. Upsz… Hát akkor vagy egyedül ebédelek, vagy kapok egy rendes fejmosást, viszont lesz partnerem. Leparkoltam a kocsit. Ahogy beléptem az épületbe láttam, hogy anya egy távolabbi asztalnál ül és vár. Miért éreztem úgy, hogy ennek nem lesz jó vége? Elindultam felé.

-       Ah, na, csak végre, hogy ide értél! Megtudhatom, hogy miért kellett egy órát várnom rád? – Nézett rám fürkésző tekintettel.

-       Hát tudod… - Most találj ki valami okosat…- Tegnap sokáig benn kellett maradnom a stúdióban. Készül az új lemez. – Igen, ez jó lesz, talán beveszi.

-       Aha. – Ennyi volt rá a válasza semmi több. De jól éreztem, hogy vihar készül. – Drágám. Ülj le oké? Beszélni akarok veled. – Ajjaj. Ez még csak a vihar előszele. – Tudom, hogy tegnap nem voltál a stúdióban. Pontosan tudom, hogy valamelyik olcsó bárban ittad seggrészegre magad, majd felszedtél egy dögös, utcalányt és felvitted magadhoz. – Lehajtottam a fejem. Nekem kész, vége, annyi. Nem mertem a szemébe nézni, de muszáj volt.

-       Anya, én csak…

-       Nem, Harry. Most szépen meghallgatsz! Figyelj! A fiam vagy. Mindig is az leszel. És én az anyád vagyok, aki bármilyen hülyeséget is csinálsz, mindig szeretni fog. Tudom, hogy ezt tudod. De szeretném, ha tudatosulna is benned! Ez így nem mehet tovább. Meddig akarod még csinálni? Ezzel tönkre teszed magad és a karriered! Ráadásul, ott az unokahúgod! Hány napja nem láttad? Vele is törődhetnél, és jó példát mutathatnál neki! Ha meg a miatt a lány miatt viselkedsz így, aki megcsalt és kihasznált, akkor most azonnal, fejezd be! Az a lány nem ér ennyit és pontosan ezt akarja, hogy ilyenné válj, miatta! Hogy emészd magad! – Erre csak fintorogtam egyet. Nem szerettem a volt barátnőmről, Szandráról beszélni. Igen pontosan azt csinálta velem, amit anya mondott és jól tudtam, hogy pontosan azt akarja, hogy ilyen legyek. Csak hát tejbe mégsem fojthatom a bánatom, nem igaz? Most egy kis szünetet tartott. Várta a reakciómat, de nem reagáltam rá. Nem tudtam mit. – Na, jól van drágám. Én most megyek. Már megebédeltem, amíg vártam rád. – Felállt, oda jött és nyomott két cuppanós puszit az arcomra, utána pedig mélyen a szemembe nézett. – Ha nem is fogadod, meg amit mondtam, legalább gondolkodj el rajta. Oké?

-       Oké, anya. Szia.

-       Szia. – És elment. Miután rendeltem és elfogyasztottam az ebédemet, még mindig az étteremben ülve felhívtam Lou-t. Lou volt az édesanyja az én „unokahúgomnak”. Vér szerint nem vagyunk rokonok, de Lou a sminkes és a fodrász a bandában és gyakran magával hozta az egy-két éves lányát, Luxot is, így hamar megkedveltük és családtagként tekintünk mindkettejükre.

-       Helló, Lou! Mi jót csinálsz?

-       Szevasz, Harry! Régen beszéltünk! Most éppen dolgozom, úgyhogy gyorsan mond!

-       Oh, és Lux ott van? Meg akarom látogatni, elvinni egy kicsit ide-oda meg fagyizni.

-       Nem Lux otthon van egy bébiszitterrel, de haza csörgök, hogy mész és akkor beengednek.

-       Oh, oké, köszi, Puszi!

Puszi! – Vártam még tíz percet, ennyi idő alatt csak haza tudott már szólni. Aztán indultam. Csak útközben kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon lány-e a bébiszitter? De, nagyon nem is számított, most csak a kicsi Lux járt a fejemben.